Történetünk azzal kezdődött, hogy 2011-ben a kormány úgy gondolta, hogy a tőkefedezeti rendszer rossz, és a magánnyugdíj pénztárak egyszerűen csak eltőzsdézik az ügyfeleik pénzét. Illetve ez volt a hivatalos kommunikáció. Akkor a megzsarolt emberek nagy része átlépett az új állami rendszerbe, aminek kereteit és a beígért egyéni számlákat mind a mai napig nem látjuk sőt, még terv sincs letéve az asztalra. Nos nem is kell említeni, hogy mennyire szakmaiatlan úgy leépíteni egy korábbi rendszert, hogy az újnak még a körvonalai sem látszódnak.
Hová tűnt a pénz?
A legfontosabb kérdés tulajdonképpen az, hogy mennyi maradt az összegből. Ez körülbelül olyan 16 milliárd forint, a 3000 milliárddal szemben. Azt lehet tudni, hogy közvetlenül államadósság csökkentésre 2000 milliárdot költött a kormány. Amint láthatjuk ennek nem sok értelme volt, hiszen a GDP arányos államadósság egyébként rendkívül magas szinten van, olyan nyolcvan százalék körül mozog. Ez akkor szokott minimálisan 80% alá menni, amikor az állam nem tölti fel az úgynevezett likvid pénzügyi tartalékait, amihez extra államkötvény kibocsátásra lenne szükség, ami ugye államadósság növelő tényező.
A kormány még 230 milliárdot utalt vissza a lakosságnak reálhozamként, ötszáz milliárddal csökkentették belőle a nyugdíjkassza hiányát és 200 milliárd forintnyi értékpapírt pedig a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. kapott meg. E-mellett nagyjából 500 milliárddal csökkentették a nyugdíjkassza hiányát. (A pontos számokat nem tudom, de nagyságrendileg így történt.) Azt lehet mondani, hogy az összeg mindössze alig kb. 17%-a ment olyan célra, ami tényleg a nyugdíjjal kapcsolatos.
Miért kellett a tőkefedezeti rendszer?
A rövid válasz az, hogy a felosztó kirovó rendszer meglehetősen kevéssé hatékony. Ennek az oka abban rejlik, hogy a ma élő nyugdíjasok juttatásait a jelen pillanatban dolgozó járulékfizetők járulékaiból fedezik. A rendszerben semmi nem növeli a pénz értékét, hiszen alapvetően készpénz forgalomról van szó. Így egy öregedő társadalomban egyre kevesebb és kevesebb pénz jut nyugdíjra, egyre több nyugdíjasnak. Amennyiben viszont a pénz egyéni, névre szóló számlákon jelenik meg, különböző értékpapírok formájában, úgy a hozam mérsékli a veszteségeket. Ezzel három probléma lehet. Az egyik az, hogy a rendszer bevezetésekor óhatatlanul magasak a költségek, így a hozamok egy jelentős része ezeknek a fedezésére szolgál, így középtávon akár még veszteséges is lehet. A másik probléma a pénz befektetésének módjával van, amennyiben csak állampapírokat vásárolna az MNYP, abban az esetben az infláció felett csak néhány százalékkal hozna a megtakarítás, amely miatt nem éri meg fenntartani a szisztémát, viszont a nagyon magas részvénytúlsúly pedig irdatlanul megnövelné a kockázatokat. Ha valaki emlékszik még 2008-ra, akkor azt is lehet tudni, hogy a származtatott értékpapírokkal, illetve azok kockázatainak félreárazásával is volt némi probléma. A harmadik gond pedig az, hogy az államnak a járulékokból egyszerre kell fedeznie a régi felosztó kirovó rendszert, és a tőkefedezetit, hiszen a mostani nyugdíjasokat ki kell fizetni abból, ami jelenleg bekerül a nyugdíjkasszába. Így tőkefedezetire csak a járulékbefizetések egy része vándorolhat. Ennek ellenére viszont még mindig sokkal optimálisan működhet ez, mint az, hogy gyakorlatilag elherdálják a pénzt úgy, hogy azzal a megjelölt célokat sem érik el.
Nadehát veszteségesek voltak!!
Ez egyszerűen nem igaz. Amennyiben 233 milliárd REÁLhozamot osztottak szét, az azt jelenti, hogy ezek a megtakarítások az infláció felett tudtak teljesíteni, a magánnyugdíj pénztári rendszer bevezetési óta az inflációs adatok itt találhatók. Azt hozzá kell tenni, hogy a reálhozamot kérvényezni kellett, és nem mindenki vette fel ezt az összeget. Aki nem tudná, a reálhozam az a hozam, infláció feletti része. Rendkívül egyszerűen lehet kiszámolni, a nominális hozamot leosztjuk az inflációval. Érdemes megnézni az mfor.hu ról származó táblázatot, mely az átlagos hozamokat tartalmazza a különböző nyugdíjportfóliók esetében 2001-2010-ig. Ez azt mutatja, hogy szó sem volt veszteségről.
Milyen nyugdíjrendszer lenne optimális hazánkban?
Semmilyen. A foglalkoztatottság szintje nem teszi lehetővé azt, hogy hosszú távon fenntartható legyen bármilyen rendszer. A munkaképes korúaknak mintegy 60%-a dolgozik, és jelentős részük vagy közfoglalkoztatottként, vagy külföldön, hiszen mint tudjuk, a statisztikák a külföldön dolgozó, magyar állampolgársággal rendelkező munkavállalókat is megjelenítik. Az elmúlt években a minimálbér járulékainak megemelése, a bankok és a kereskedelmi láncok megsarcolása, az alacsony beruházási szint és még számos tényező rontotta a magyarok munkaerőpiacon való elhelyezkedésének esélyét, illetve veszélyeztette állásaikat. Nem csak a foglalkoztatottság szintjével, hanem az alacsony munkabérekkel is probléma van. Tudjuk, hogy a munka se feltétlenül jelent kiutat a szegénységből, mivel millió fölötti azok száma, akik dolgoznak ugyan, de ettől függetlenül szegénységben élnek. Nyilván a kisebb béralapból kevesebb járulék is folyik be a nyugdíjkasszába, amiből nagyjából kétmillió öregségi nyugdíjra jogosultat kell ellátni. Ilyen körülmények között se a svéd, se a tőkefedezeti de még a felosztó kirovó rendszer se tud működni. Érdekes tény, hogy az öregségi és egyéb nyugellátásokra nagyjából 280 milliárd forintot fizetett ki az állam havonta, így a háromezer milliárd forint több, mint tíz havi nyugellátással egyenlő, amit a kormány alig több, mint két év alatt lenullázott, ezzel egy igen jelentős implicit államadósságot létrehozva. Ez persze nem jelenik meg a statisztikákban, de ezeket a pénzeket valahonnan pótolni kell, és ilyen gyér gazdasági növekedés mellett ez igen nehezen kivitelezhető.